Ha egy reptér várótermében játszódnak az események, akkor ugye már mondhatjuk, hogy Ég és Föld között, a Senkiföldjén járunk?! Ha itt találkozik véletlenszerűen egy átutazó férfi és egy átutazó nő - amúgy franciásan -, az akkor ugye bárhová elvezethet?!

Ami egy ilyen találkozást egyedivé, különlegessé tesz, az az, hogy mindketten - férfi és nő - meg vannak győződve arról, hogy sose fogják egymást újra látni, és így aztán olyan dolgokat mondanak el magukról, amelyekről normál körülmények között nem beszélnének. A Félix (Jean Reno) és Rose (Juliette Binoche) bizony nem úgy tűnnek, mint akiknek találkozni kellett. A nő menekül egy férfi elől, azt remélve, hogy már nem szereti. A férfi fut egy nő után, s szentül hiszi, hogy még mindig szereti. A férfi repülőjegye első osztályra szól, a New York - München járatra. A nő last minute jeggyel Mexico City-be készül. A nő csevegő, nyitott a külvilág felé, nem lehet nem észrevenni. (Főként, hogy sminkből is egy kicsit többet használ, mint az diszkrétnek lehetne mondható.) A férfi hallgatag, visszahúzódó és zárkózott - viszont remekül főz.

A férfi az idegösszeomlás határán van, de ezt semmi pénzért sem vallaná be. A nőnek, először életében, kinyílik a szeme és rájön, hogy az élete teljes kudarc. A nőnek van egy telefonja, de azt a film harmadik percében a WC-be ejti. A férfinak is van egy telefonja, és azt a nő kölcsönkéri. Utazunk, de nem repülünk, s az éteren át így beszélünk.